Amikor az utolsó magyar is elhagyta az országot, gondosan belakatolta a kaput. Sosem tudni -ugye-, mire lesz jó az itthagyott omladék. Hátha jön egy kalmár és kitakarítja ezt a nekünk drága karámot és még jó pénz is fizet érte. A sztori elmegy majd tréfának egy kabaréba, röhögnek is majd nagyokat a nők után kajtató pecérek mellesleg, pillanatnyi pihegéseket elengedve. A műsornak mennie kell mindenáron. Vajon ki lesz az új honfoglaló, aki a kaput betöri és teremt egy ezeréves államot megint. Hely van bőven, síkok, lankák, folyók és hegyek, csak egy a baj, itt minden közepes. Sok munka kell ahhoz, hogy ne legyen semmi végérvényesen ideiglenes. Így aztán a lakat sokáig épen marad, ki az aki megvívna egy esetleges honért. Egyébként is a vad törzsek a hágókon állnak és várakoznak. Velünk mi lesz, magyarokkal? Hát lesz úgy, ahogy: Che sará, che sará, che sará Mégis, mit reméltünk? Nagy a világ, majd csak megoldja a bajunkat. Ha mégse, talán még meg lesz a kishaza és a lakat kulcsa is. Tévedni emberi dolog, nem?
