[Prága, 1908. szeptember]
Kedves Maxom - éjszaka van, fél egy, tehát levélírásra igen szokatlan idő, még ha olyan forró is az éjszaka, mint ma. Éjjeli lepkék se jönnek a fényre.
- Nyolc boldog nap a Cseh-erdőben - a pillangók ott olyan magasan szállnak, mint nálunk a fecskék -, és most négy napja Prága, és nem tudom, hová legyek. Senki se szível, és én sem szenvedhetek senkit, ám ez utóbbi csak következménye az előbbinek, csupán a könyved,melyet most végre megszakítás nélkül olvashatok, tesz jót nekem. Már rég nem voltam a balsors ily magyarázhatatlan mélyén. Míg könyvedet olvasom, ebbe kapaszkodom, ha nem segíthet is szándéka szerint szerencsétleneken; máskülönben oly borzasztóan vágyom valakire, aki legalább barátian megérint, hogy tegnap például szállodai szobára mentem egy kurvával. A nő túl öreg volt már ahhoz, hogy melankolikus legyen, ám az bántja, ha nem csodálkozik is rajta, hogy utcanőkkel az emberek nem oly kedvesek, mint a szeretőkkel. Nem lehettem vigasza, amiképpen ő sem vigasztalt meg engem.